1. fejezet - Elveszve

Elveszve

Magányosan, remegve jártam az utcákat, megoldáson gondolkodva. Haza szeretnék menni. De ahogy semmim sincs, így pénzem sem. Fogalmam sincs, mit csináljak.

 Csak néhány lámpa halvány fénye világította meg a sötét utcákat. Valamelyik már ki volt égve, de gondolom ezzel a város gondnoksága nem is foglalkozott. Persze az utcák rendkívül gondozottnak tűntek. Szép fák, bokrok és virágok mindenhol és sehol egy szemét sem. Viszont az idő elég hűvös volt.

Leálltam az utca egyik részén, leraktam a vállamra nehezedő nehéz táskákat, a bőröndöt elengedtem és előkapartam a telefonom a zsebemből. Rápillantottam az órára. 23:33. Remek… Most meg mit csináljak? Felhívom Anyáékat. Tárcsáztam a számot, majd a 4. csengésre fel is vette.

  - Szia, Drágám! Hogy vagy, Édesem? Nálatok nincs most éjszaka? – hallottam édesen csengő hangját. Jó volt hallani egy kedves hangot, melyre el is mosolyodtam.

   - Szia, Anya. De, de az van… - motyogtam. – Te, jól vagy? – mosolyogtam.

  - Persze, mi nagyon jól vagyunk. De veled mi van? Hogy-hogy most hívtál? – kérdezte.

  - Hát én… - könnybe lábadt a szemem. – Összevesztem Bathhel. – kaptam a szám elé a kezem, ugyanis elkapott a sírás, belegondolva, hogy nincs hova mennem. Itt vagyok egyedül a semmi közepén sok-sok hatalmas cumóval. A barátaim és a családom több ezer kilóméterre van tőlem és képtelenek segíteni.

  - Drágám! Ne sírj! Mi történt? – aggódott Anya.

  - Majd elmesélem. – mosolyogtam.

  - Rendben, kislányom. Van hova menned? – erre a kérdésre megint elkapott a sírás, de megköszörültem a torkomat és megpróbáltam legyőzni a benne lévő gombócot.

  - Igen, Anya. – hazudtam. Nem akarom, hogy aggódjon. Hogy még jobban meggyőzzem, egy mosolyt is erőltettem elkeseredett arcomra, de tudtam, hogy nem látja.

  - Oké, Édesem. Nagyon szeretlek. – hallottam, hogy mosolyog nekem.

  - Én is téged, Anya. Szia. – ezzel leraktam, majd újra útnak indultam. Útnak, a semmibe…

Már körülbelül egy órája sétálgathatok. Hajnali fél egy van, nekem meg sajog a lábam és a vállam is. Kicsit le kéne ülnöm pihenni, viszont itt nincs pad… Kit érdekel, leülök a földre.

  Le is ültem a kabátomra, és pár perc múlva egy fekete Mercedes állt meg előttem az úton. Kicsit kiegyenesedtem és próbáltam megnézni, hogy ki ül a kocsiban. Egyszercsak pattant a kocsi ajtaja mire kicsit ugrottam egyet és nagyot nyeltem. Az ajtó csak úgy kivágódott a helyéről, mire hátrébb csúsztam egy pár centit a kabátomon. Egy férfi lépett ki a kocsiból. A sötétben nem igazán láttam az arcát, csak azt, hogy a haja szőke.

  - Mit ücsörögsz te ott? Hé, minden rendben? – hallottam meg mély hangját. Nem mertem megszólalni. Mi van, ha ki akar rabolni? Vagy el akar rabolni? Vagy meg akar erőszakolni? Meglehet… - Bocs, de kérdeztem valamit. – nevetett.

  - Miért, mi mást csinálhatnék? – váltottam hirtelen komolyra, amin még én magam is meglepődtem, akárcsak ő.

  - Mi a neved? – lépett közelebb, majd leguggolt elém. Így már tisztán láttam az arcát. Hűha… Igazán helyes. És elég ismerős. De, hogy honnan…

  - Mi közöd hozzá? – álltam fel hirtelen.

  - Csak tudni akarom. – vont vállat vigyorogva.

  - Ki kell ábrándítsalak. De nem fogod… - fogtam meg bőröndömet, majd fel akartam venni a táskám, de ő gyorsabb volt. – Meg ne haragudj. – szólaltam meg, mire rám emelte kék szemeit. – De az az én táskám. – böktem a tárgyra.

  - Ha nem mondod, hülyén halok meg. – kacagott, majd kivette a kezemből a bőrönd húzókáját.  

  - Figyelj, te meg mit csinálsz? – néztem rá értetlenül.

  - Segítek neked. – kacsintott rám.

  - Ki mondta, hogy kell a segítséged?  - kaptam ki most én a kezéből a bőröndöt.

  - Nem kellett mondani. Sugárzik belőled. – vette ki ő.

  - Tudod mit? – ismételtem meg a mozdulatot. – Szállj csak vissza a puccos kocsidba engem pedig hagyj. Rendben? – vontam fel a szemöldököm. Válasz helyett csak megint elnevette magát majd a vállamról vette le a táskákat, amikkel odasétált a csomagtartójához, kinyitotta azt majd belerakta a táskáimat.

  - Tudod mit? – nézett rám gyönyörű szemeivel. – Szállj csak be a puccos kocsimba engem pedig hagyj segíteni. Rendben? – mosolygott rám kedvesen. Ez egy idegen. Nem szállhatok csak úgy be egy idegen kocsijába.

   - Nem is ismerlek. – ráztam kicsit a fejem.

  - Niall Horan. – nyújtotta a kezét. – 21 éves vagyok, Írországban születtem, Mullingarben, van egy bátyám, Greg, felesége Denise, akinek van egy fia, Theo. Theo 2 éves. Anyukám és Apukám elváltak amikor 7 éves voltam, de Apát választottam, így nála nőttem fel. 16 évesen jelentkeztem az X-faktorba, több-kevesebb sikerrel, e jobb is volt, mivel nem egyedül, hanem csapatban mentünk tovább, így megalakult a One… - kezdte el önéletrajzát.

  - Jó, nem kértem, hogy mondd el az életed. – nevettem. – Várj… One…? – néztem rá.

  - One direction. – mosolygott. – Ismered?

  - Igen. – mondtam.

  - És szereted a zenénket? – húzogatta a szemöldökét.

  - A húgom szereti. – nevettem.

  - Hány éves a húgod? – kacsintott.

  - 7 – kapott el megint a nevetés.

  - Ouh… - vágott elszontyolodott arcot. – Na, szállj be! – utasított, amit teljesítettem is. Bepakolta a cuccaimat, majd meglepődve látta, hogy elfoglaltam a helyet a volánnál.

  - Te meg mit művelsz? – támaszkodott a nyitott ablak fölé összeráncolt szemöldökkel.

  - Beültem a kocsiba, ahogy mondtad. – fogtam meg a kormányt, majd vállat vontam.

  - Igen, de én arra gondoltam, hogy a kocsi másik felébe szállj be. – mosolygott.

  - Hát én a kocsi ebbe az oldalába szálltam be. – biccentettem helyemre.

  - Vettem észre. – nevetett. – Átülnél? – vonta föl szemöldökét.

  - Még mit nem! Remekül vezetek. – simítottam végig a kormányon és büszkén húztam ki magam.

  - Aha, gondolom. – forgatta szemeit. – Na, ülj át! – nyitotta ki az ajtómat, de én azonnal visszacsuktam.

  - Nem, mondom, jól vezetek! Csak mondd merre kell menni, én pedig oda irányítom ezt a király járgányt. – néztem körbe a kocsiban.

  - Tetszik, mi? Van benne elég hely. – villantott elégedett vigyort felém, mire én egy „hülye vagy.” fejet villantottam őfelé.  

  - Na, jó átülök. – kászálódtam át az anyósülésre.

  - Köszönöm. – szállt be a volán mögé. Beindította a motort, majd el is indultunk.

Belegondoltam, hogy most mi is történt.

  - Miért segítesz nekem? – fordultam hirtelen felé a nagy csöndet megtörve.

  - Mert megsajnáltalak. – válaszolt rám sem nézve.

  - Nem is ismersz. – néztem ki az ablakon. Hatalmas épületek álltak ott, fénnyel felruházva és kocsik tömkelege haladt el mellettünk.

  - Nem kell, hogy ismerjelek. Ott ültél az utcán tök egyedül, egy csomó cuccal, ilyen lenge ruhában, ilyen hidegben. – mondta.

  - Először ülök be egy idegen kocsijába… kész agyrém. – nevettem kínomban. Azonban ő nem válaszolt erre a kijelentésemre. Oké…

Nagyon furán érzem magam. Itt ülök egy híresség kocsijában és fogalmam sincs, hogy hova tartunk. Jesszus, mi lesz ebből…