Elveszve
Magányosan, remegve jártam az utcákat, megoldáson
gondolkodva. Haza szeretnék menni. De ahogy semmim sincs, így pénzem sem.
Fogalmam sincs, mit csináljak.
Csak néhány lámpa
halvány fénye világította meg a sötét utcákat. Valamelyik már ki volt égve, de
gondolom ezzel a város gondnoksága nem is foglalkozott. Persze az utcák
rendkívül gondozottnak tűntek. Szép fák, bokrok és virágok mindenhol és sehol
egy szemét sem. Viszont az idő elég hűvös volt.
Leálltam az utca egyik részén, leraktam a vállamra nehezedő
nehéz táskákat, a bőröndöt elengedtem és előkapartam a telefonom a zsebemből. Rápillantottam
az órára. 23:33. Remek… Most meg mit csináljak? Felhívom Anyáékat. Tárcsáztam a
számot, majd a 4. csengésre fel is vette.
- Szia, Drágám! Hogy
vagy, Édesem? Nálatok nincs most éjszaka? – hallottam édesen csengő hangját. Jó
volt hallani egy kedves hangot, melyre el is mosolyodtam.
- Szia, Anya. De, de
az van… - motyogtam. – Te, jól vagy? – mosolyogtam.
- Persze, mi nagyon
jól vagyunk. De veled mi van? Hogy-hogy most hívtál? – kérdezte.
- Hát én… - könnybe
lábadt a szemem. – Összevesztem Bathhel. – kaptam a szám elé a kezem, ugyanis
elkapott a sírás, belegondolva, hogy nincs hova mennem. Itt vagyok egyedül a
semmi közepén sok-sok hatalmas cumóval. A barátaim és a családom több ezer
kilóméterre van tőlem és képtelenek segíteni.
- Drágám! Ne sírj!
Mi történt? – aggódott Anya.
- Majd elmesélem. –
mosolyogtam.
- Rendben,
kislányom. Van hova menned? – erre a kérdésre megint elkapott a sírás, de
megköszörültem a torkomat és megpróbáltam legyőzni a benne lévő gombócot.
- Igen, Anya. –
hazudtam. Nem akarom, hogy aggódjon. Hogy még jobban meggyőzzem, egy mosolyt is
erőltettem elkeseredett arcomra, de tudtam, hogy nem látja.
- Oké, Édesem.
Nagyon szeretlek. – hallottam, hogy mosolyog nekem.
- Én is téged, Anya.
Szia. – ezzel leraktam, majd újra útnak indultam. Útnak, a semmibe…
Már körülbelül egy órája sétálgathatok. Hajnali fél egy van,
nekem meg sajog a lábam és a vállam is. Kicsit le kéne ülnöm pihenni, viszont
itt nincs pad… Kit érdekel, leülök a földre.
Le is ültem a
kabátomra, és pár perc múlva egy fekete Mercedes állt meg előttem az úton.
Kicsit kiegyenesedtem és próbáltam megnézni, hogy ki ül a kocsiban. Egyszercsak
pattant a kocsi ajtaja mire kicsit ugrottam egyet és nagyot nyeltem. Az ajtó
csak úgy kivágódott a helyéről, mire hátrébb csúsztam egy pár centit a
kabátomon. Egy férfi lépett ki a kocsiból. A sötétben nem igazán láttam az
arcát, csak azt, hogy a haja szőke.
- Mit ücsörögsz te
ott? Hé, minden rendben? – hallottam meg mély hangját. Nem mertem megszólalni.
Mi van, ha ki akar rabolni? Vagy el akar rabolni? Vagy meg akar erőszakolni?
Meglehet… - Bocs, de kérdeztem valamit. – nevetett.
- Miért, mi mást
csinálhatnék? – váltottam hirtelen komolyra, amin még én magam is meglepődtem,
akárcsak ő.
- Mi a neved? –
lépett közelebb, majd leguggolt elém. Így már tisztán láttam az arcát. Hűha…
Igazán helyes. És elég ismerős. De, hogy honnan…
- Mi közöd hozzá? –
álltam fel hirtelen.
- Csak tudni akarom.
– vont vállat vigyorogva.
- Ki kell
ábrándítsalak. De nem fogod… - fogtam meg bőröndömet, majd fel akartam venni a
táskám, de ő gyorsabb volt. – Meg ne haragudj. – szólaltam meg, mire rám emelte
kék szemeit. – De az az én táskám. – böktem a tárgyra.
- Ha nem mondod,
hülyén halok meg. – kacagott, majd kivette a kezemből a bőrönd húzókáját.
- Figyelj, te meg
mit csinálsz? – néztem rá értetlenül.
- Segítek neked. –
kacsintott rám.
- Ki mondta, hogy
kell a segítséged? - kaptam ki most én a
kezéből a bőröndöt.
- Nem kellett
mondani. Sugárzik belőled. – vette ki ő.
- Tudod mit? –
ismételtem meg a mozdulatot. – Szállj csak vissza a puccos kocsidba engem pedig
hagyj. Rendben? – vontam fel a szemöldököm. Válasz helyett csak megint
elnevette magát majd a vállamról vette le a táskákat, amikkel odasétált a
csomagtartójához, kinyitotta azt majd belerakta a táskáimat.
- Tudod mit? –
nézett rám gyönyörű szemeivel. – Szállj csak be a puccos kocsimba engem pedig
hagyj segíteni. Rendben? – mosolygott rám kedvesen. Ez egy idegen. Nem
szállhatok csak úgy be egy idegen kocsijába.
- Nem is ismerlek. –
ráztam kicsit a fejem.
- Niall Horan. –
nyújtotta a kezét. – 21 éves vagyok, Írországban születtem, Mullingarben, van
egy bátyám, Greg, felesége Denise, akinek van egy fia, Theo. Theo 2 éves.
Anyukám és Apukám elváltak amikor 7 éves voltam, de Apát választottam, így nála
nőttem fel. 16 évesen jelentkeztem az X-faktorba, több-kevesebb sikerrel, e
jobb is volt, mivel nem egyedül, hanem csapatban mentünk tovább, így megalakult
a One… - kezdte el önéletrajzát.
- Jó, nem kértem,
hogy mondd el az életed. – nevettem. – Várj… One…? – néztem rá.
- One direction. –
mosolygott. – Ismered?
- Igen. – mondtam.
- És szereted a
zenénket? – húzogatta a szemöldökét.
- A húgom szereti. –
nevettem.
- Hány éves a húgod?
– kacsintott.
- 7 – kapott el
megint a nevetés.
- Ouh… - vágott elszontyolodott
arcot. – Na, szállj be! – utasított, amit teljesítettem is. Bepakolta a
cuccaimat, majd meglepődve látta, hogy elfoglaltam a helyet a volánnál.
- Te meg mit
művelsz? – támaszkodott a nyitott ablak fölé összeráncolt szemöldökkel.
- Beültem a kocsiba,
ahogy mondtad. – fogtam meg a kormányt, majd vállat vontam.
- Igen, de én arra
gondoltam, hogy a kocsi másik felébe szállj be. – mosolygott.
- Hát én a kocsi ebbe
az oldalába szálltam be. – biccentettem helyemre.
- Vettem észre. –
nevetett. – Átülnél? – vonta föl szemöldökét.
- Még mit nem!
Remekül vezetek. – simítottam végig a kormányon és büszkén húztam ki magam.
- Aha, gondolom. –
forgatta szemeit. – Na, ülj át! – nyitotta ki az ajtómat, de én azonnal visszacsuktam.
- Nem, mondom, jól
vezetek! Csak mondd merre kell menni, én pedig oda irányítom ezt a király
járgányt. – néztem körbe a kocsiban.
- Tetszik, mi? Van
benne elég hely. – villantott elégedett vigyort felém, mire én egy „hülye vagy.”
fejet villantottam őfelé.
- Na, jó átülök. –
kászálódtam át az anyósülésre.
- Köszönöm. – szállt
be a volán mögé. Beindította a motort, majd el is indultunk.
Belegondoltam, hogy most mi is történt.
- Miért segítesz
nekem? – fordultam hirtelen felé a nagy csöndet megtörve.
- Mert
megsajnáltalak. – válaszolt rám sem nézve.
- Nem is ismersz. –
néztem ki az ablakon. Hatalmas épületek álltak ott, fénnyel felruházva és
kocsik tömkelege haladt el mellettünk.
- Nem kell, hogy
ismerjelek. Ott ültél az utcán tök egyedül, egy csomó cuccal, ilyen lenge
ruhában, ilyen hidegben. – mondta.
- Először ülök be
egy idegen kocsijába… kész agyrém. – nevettem kínomban. Azonban ő nem válaszolt
erre a kijelentésemre. Oké…
Nagyon furán érzem magam. Itt ülök egy híresség kocsijában
és fogalmam sincs, hogy hova tartunk. Jesszus, mi lesz ebből…
