2015. június 14., vasárnap

2.fejezet. - "Lassan a nyakam köré fonta karjait. És én kiélveztem az utolsó pillanataimat vele."

"Lassan a nyakam köré fonta karjait. És én kiélveztem az utolsó pillanataimat vele." 







  - Itt vagyunk. – húzta be a kéziféket Niall, majd kikötötte magát és már szállt is ki a kocsiból. Én még mindig a hatalmas házat, nem, inkább villát bámultam a kocsiablakon keresztül, ami egyszerűen hatalmas volt. Nem származom valami gazdag családból és nem is vagyok hozzászokva az „ötcsillagos élethez.” – Nem jössz? – kukkantott be az ablakomon Niall, mire kicsit megijedtem. Kikötöttem magam és kikászálódtam én is a kocsiból. Niall már a bőröndömet vette ki a csomagtartóból, vállán pedig egy táska volt, rám hagyva egyet még a csomagtartóban. Zavartan mentem oda és vettem ki az utolsó táskát, majd Niall lecsukta a csomagtartó ajtaját és bezárta a kocsit.
   - Gyere! – mondta, majd elindult a ház felé. Kicsit még bámultam a házat, majd amikor észrevettem, hogy már kb. 10 méterrel le vagyok maradva tőle, futni kezdtem felé. Azonban a táska kicsit zavaró volt, ráadásul valamiben meg is botlottam, így a földre zúgtam.
  - Áu! – ültem fel a földön.
  - Jézusom, mi történt? – jött vissza Niall hozzám, majd leguggolt mellém. – Te komolyan ennyire béna vagy? – nézett fájós lábamra, majd elnevette magát.
  - Nem kell kinevetni jó? Kurva nehéz ez a táska. –ütöttem rá az említett tárgyra.
  - Persze. – állt fel, majd felvette az én táskámat is a szabad vállára. – Fogd a táskára. –nevetett. - Na, állj fel! – nyújtotta a kezét, amit egy kis habozás után el is fogadtam. – Nézz a lábad elé és gyere! – indult meg megint. Leporoltam a ruhámat, majd tettem, amit mondott.
Megálltunk az ajtó előtt, amikor leállított, mielőtt kinyitotta volna az ajtót.
  - Töröld le a lábad! – nézett a cipőmre.
  - Mi a baj vele? – vontam össze szemöldököm.
  - Koszos. – húzta fel egyik szemöldökét.
  - Mert a tied nem az. – vágtam gúnyos arcot. Mi ez, basszus ilyen kényes srácot még életemben nem láttam.
  - Pontosan. Csak… töröld le! – utasított. Ciccegtem egyet, majd miután letöröltem, széttártam a karjaimat, miszerint megfelel-e neki. – Most már jobban érzem magam. – mosolygott elégedetten, majd kinyitotta előttem az ajtót és betessékelt rajta. Kicsit tátva maradt a szám a látványtól. Ez aztán tud élni!
  - Te itt laksz? – fordultam körbe a házban, közben le sem vettem a szemem a csodálatos berendezésről.
  - Csak ideiglenesen. – válaszolta egyszerűen, miközben bezárta maga mögött az ajtót és letette az ajtó elé a táskáimat és a bőröndöt. – Na, gyere! Megmutatom a szobád. – indult meg az emeletre.
Ez a ház egyszerűen elképesztő! A szituációról pedig ne is beszéljünk. Egy idegen, vagyis… egy szupersztár befogadott az ötcsillagos villájába, pedig azt sem tudja, hogy ki vagyok és én sem tudom, hogy ő kicsoda. Soha nem találkoztunk. Vajon miért fogadott be? Jesszus, mennyi kérdés van most bennem. És egyikre sem tudom a választ. Mikor tudok hazamenni? El kéne mondanom neki, hogy nincs pénzem, de nagyon is haza akarok menni. Meddig tervez ellátni engem itt? A házában? Talán mondhatnám neki, hogy adhatna egy kis kölcsön pénzt arra, hogy hazamehessek, de ez mekkora udvariatlanság lenne! Erről szó sem lehet! Ez, hülye ötlet. De mégis… valahogy haza akarok jutni.
  - Na, jössz? – kukucskált vissza a lépcső tetejéről.
  - Aham. – mondtam, majd futni kezdtem a lépcső felé. Fellépkedtem a lépcsőfokokat, majd megálltam előtte, de ő csak bámult rám felvont szemöldökkel. – Mi az? – vontam össze a szemöldököm, mire ő egy féloldalas mosolyt villantott felém.
  - Ugyan, semmi. – cikázott tekintete két szemem közt, miközben kedves mosolyt küldött felém. Kezdtem kellemetlenül érezni magam, így sóhajtottam egyet és kikerülve őt mentem el mellette.
  - Ez lesz a szobám? – álltam meg az egyik előtt.
  - Nem, az Liam szobája. – mondta, majd megfogta a kezem és tovább kezdett húzni a folyosón. – Ez lesz a te szobád. – állított meg az egyik előtt. – Szerintem megtalálod a fürdőt, de ha kell valami, csak szólj. A folyosó legvégén van, az én zúgom. – fejezte be. – Nem vagy éhes? – mosolygott.
  - Nem. – ráztam a fejem, mire felvonta egyik szemöldökét. Ebben igazán profi! – Na, jó de… - nevettem kínomban.
  - Akkor gyere! Tudod… főzésben király vagyok. – nézett rám hátrafelé, miközben előtte kinyílt egy ajtó, amire az előbb azt mondta, hogy Liam szobája, így rendesen lefejelte a fából készült ajtót.
  - Bocs, tesó! Nem tudtam, hogy jössz. – kért bocsánatot Liam, majd mikor meglátott engem, csodálkozott egy kicsit. – Ó! Helló. – köszönt nekem mosolyogva, mire én egy zavart mosolyt küldtem felé.
  - Se gáz srácok, velem ne is törődjetek, csak mindjárt elvérzek. – fogta a fejét Niall.
  - Liam Payne vagyok. – nyújtotta felém a kezét Liam, amit elfogadtam.
  - Christine Elizabeth Taylor. – ráztam vele kezet.
  - Jobb lesz, ha ráveszem, hogy írja le. – nevetett.
  - Lopós… - kuncogtam a vállam felé hajolva, miközben még mindig ráztuk egymás kezét.
  - Hogy mi? – nevetett ő is.
  - Ezt Jack mondta Rosenak a Titanicban. – vontam fel a szemöldököm.
  - Igen, de azt hiszem akkor Rose véget akart vetni az életének. Jól gondolom, asszonyom? – kérdezte úgy, mint egy régies úriember, mire felnevettem.
  - Mindjárt én vetek véget az életemnek, ha nem ehetek. Megyünk enni, vagy sem? – nevetett a hátunk mögött Niall.
  - Menjünk. – adtam be a derekam, majd elengedtem Liam kezét. – Te nem jössz le? – néztem rá.
  - Mit eszünk? –kérdezte mosolyogva.
  - Te semmit. Majd mi. – kezdett el Niall lefelé húzni az emeletről. Nem értem mi ilyen sietős. Az oké, hogy éhes, de hogy ennyire…
  Lementünk az emeletről, majd én leültem a konyhapult mögé, miközben Niall nekikezdett egy tojásrántottának.
  - Azt hittem tojásrántottát csak reggeliként fogyasztják.  – csodálkoztam.
  - Ételként fogyasztják. – mondta morgolódva. Ez a hangnem nem tetszik.
  - Hm. – hümmögtem.
Pár perc múlva kész is volt a vacsoránk.
  - Kész! – mondta Niall, majd elém tette a tányért, én pedig neki is kezdtem.
Mikor mind a ketten megettük a részünket, Niall mosogatni kezdett, én pedig hátulról néztem és gondolkodtam kérdéseimen.
  - Mit akarsz tőlem? – kérdeztem.
  - Nem elraboltalak. – nevetett.
  - Tudom, de… akkor miért segítettél?
  - Hagytalak volna ott az utcán?  - emelte fel kicsit a hangját, majd felém fordult.
  - Akár. A legtöbb ember azt tette volna. – vontam meg a vállam.
  - Komolyan… ennyire hálátlan vagy? – csapott a combjaira.
  - Nem kértem, hogy segíts rajtam. – álltam fel.
  - Rendben, akkor menj vissza oda, ahonnan jöttél! – fordult vissza. Nem szóltam semmit, csak álltam ott. Mekkora hülye vagyok… Teljesen igaza van. Hálátlan és gyerekes vagyok. De már nem vonhatom vissza azt, amiket mondtam.
Elindultam az ajtó felé, elfordítottam a zárban lévő kulcsot, majd kinyitottam az ajtót. Megfogtam a cuccaimat majd visszanéztem Niallre, aki meg sem fordult, háttal állt nekem. Egy gyors mozdulattal becsuktam magam mögött az ajtót.

*Niall Horan szemszöge*

Talán kicsit túlzásba estem a „hálátlan vagy” kifejezéssel, de egyszerűen muszáj volt megkérdeznem. Makacs, mint az öszvér és semmit nem hajlandó megköszönni. Igyekszem minél segítőkészebb lenni, de ilyen hozzáállás mellet nagyon nehéz annak maradni. Mikor megláttam az úton ülve a fagyasztó hidegben, teljesen megsajnáltam. Először el akartam hajtani mellette, de végül a lelkiismeretem győzött és segítettem rajta. Amikor közelebb mentem hozzá egész ismerősnek tűnt. Mintha láttam volna már valahol. Csak fogalmam sincs, hogy hol…
  Miután kiviharzott a házamból – vagyis inkább én kergettem ki – lecsaptam a kezemből a konyharongyot a pultra, majd nekitámaszkodtam és lehajtott fejjel sóhajtoztam.
Egyszercsak hallottam, hogy nyílik ajtó. Idegesen kaptam fel fejem a zajra, mire Louis meglepődött tekintetével találtam szembe magam. Kikerekedett szemekkel állt az ajtó előtt.
  - Nem engem vártál? – vonta fel egyik szemöldökét.
  - Talált süllyedt. – csaptam a pultra, majd levetettem magam a kanapéra. Fogalmam sincs, hogy miért nem rohanok utána most azonnal, hisz ez a környék rettentően veszélyes, de egyszerűen elhidegültem a gondolattól, hogy segítsek neki. Azt mondta nincs szüksége a segítségemre, én pedig ezt tiszteletben tartom.
  - Hát? – ment be a konyhába. Egyszercsak zavartan rámutatott a mosogatókagylóra és kérdőn nézett rám. – Miért van két tányér a mosogatóban? – vonta fel a szemöldökét.
  - 2 személyre 2 tányér jár. Vagy csak simán falánk voltam. Döntsd el melyik verzió a tetszetősebb. – vágtam rá lazán.
  - Hűha. – sóhajtott, majd lehuppant mellém. – Ideges vagy. Mi van? – biccentett az állával.
  - Semmi. Majd elmesélem. Holnap. – álltam fel, majd fel akartam menni az emeletre.
  - Köze van a zavart csajhoz, aki előttem csörtetett ki a házadból? – kérdezte, mire megfagytam.
  - Merre tartott? – szaladtam vissza.
  - Nem tudom. Csak elindult valamerre. – kezdte el olvasgatni az asztalon lévő újságomat. Abban a pillanatban kaptam fel a kabátomat, majd kimentem a lakásból. Még hallottam, hogy Louis mondd valamit, de nem nagyon érdekelt. Hirtelen felkelt bennem az aggódás és a megbocsájtás.
***********************
  - Chris! – kiabáltam rémülten bele a sötét utcába. – Chris, merre vagy? - ezt nem hiszem el. Nyoma sincs… Mi van, ha történt vele valami? Azt sosem bocsájtanám meg magamnak.
Már vagy 3 órája járkálom az utcákat és ordítozom a nevét, de senki nem válaszol. Csak csodálkozó tekinteteket kapok vissza.
Nem tudom, hogy miért is történt ez az egész. Én csak segíteni akartam rajta. Meg persze… Okom is van rá. Hiszen Chris az én…
  - Niall? – szakította meg gondolkodásomat egy ártatlanul csengő hang. Hirtelen mozdulattal fordultam hátra és megkönnyebbültem sóhajtottam fel, amikor Christine kék – a sötétség miatt inkább feketés – szemeivel találtam szembe magam.
  - Christine! – szaladtam oda és kaptam karjaim közé. A dereka köré fontam karjaimat, majd elemeltem a földtől és megpördültem vele.
  - Niall, tegyél le! – szólt rám szigorúan. Tettem, amit kér, majd mélyen a szemébe néztem.
  - Merre voltál? – cikázott szemem az ő szemei közt.
  - Lényegtelen. A fontos, hogy most hova megyek. – sütötte le tekintetét a földre.
  - Haza. Gyere! – fogtam meg kezét, majd elkezdtem húzni.
  - Igen, Niall. Nagyon jól mondod. Haza megyek. – állt ellen.
  - De hisz’…  - akartam volna mondani, hogy egy fillérje sincs, aztán rájöttem; ez tapintatlanság.
  - Tudom, hogy semmim nincs. De kitaláltam valamit. Visszamegyek Bathhez. – lépett egyet hátra.
  - Bath? – vontam össze szemöldököm.
  - A fiúm… - mondta halkan.
  - A volt fiúd. – forgattam meg a szemeim.
  - Hagyjuk. Köszönök mindent, Niall. Tényleg. Nagyon hálás vagyok. De innentől egyedül is meg tudom oldani. – mosolygott, de láttam, hogy fél.
  - Nem vagyok benne biztos, hogy…
  - Én biztos vagyok benne. – vágott a szavamba türelmetlenül. – És ezt nekem kell eldöntenem.
 Közelebb lépett egyet, lassan a nyakam köré fonta kezeit és megölelt. Mélyen beszívtam nőies parfümjének illatát, aminek enyhén csokis illata volt. Nem akartam elengedni. De muszáj volt.

Lassan visszalépett, megfogta a bőröndje fogóját, rám mosolygott, majd megfordult. Felsóhajtott és elindult a másik irányba, mint amibe nekem kell hazamennem. 

2015. május 2., szombat

1. fejezet - Elveszve

Elveszve




Magányosan, remegve jártam az utcákat, megoldáson gondolkodva. Haza szeretnék menni. De ahogy semmim sincs, így pénzem sem. Fogalmam sincs, mit csináljak.
 Csak néhány lámpa halvány fénye világította meg a sötét utcákat. Valamelyik már ki volt égve, de gondolom ezzel a város gondnoksága nem is foglalkozott. Persze az utcák rendkívül gondozottnak tűntek. Szép fák, bokrok és virágok mindenhol és sehol egy szemét sem. Viszont az idő elég hűvös volt.
Leálltam az utca egyik részén, leraktam a vállamra nehezedő nehéz táskákat, a bőröndöt elengedtem és előkapartam a telefonom a zsebemből. Rápillantottam az órára. 23:33. Remek… Most meg mit csináljak? Felhívom Anyáékat. Tárcsáztam a számot, majd a 4. csengésre fel is vette.
  - Szia, Drágám! Hogy vagy, Édesem? Nálatok nincs most éjszaka? – hallottam édesen csengő hangját. Jó volt hallani egy kedves hangot, melyre el is mosolyodtam.
   - Szia, Anya. De, de az van… - motyogtam. – Te, jól vagy? – mosolyogtam.
  - Persze, mi nagyon jól vagyunk. De veled mi van? Hogy-hogy most hívtál? – kérdezte.
  - Hát én… - könnybe lábadt a szemem. – Összevesztem Bathhel. – kaptam a szám elé a kezem, ugyanis elkapott a sírás, belegondolva, hogy nincs hova mennem. Itt vagyok egyedül a semmi közepén sok-sok hatalmas cumóval. A barátaim és a családom több ezer kilóméterre van tőlem és képtelenek segíteni.
  - Drágám! Ne sírj! Mi történt? – aggódott Anya.
  - Majd elmesélem. – mosolyogtam.
  - Rendben, kislányom. Van hova menned? – erre a kérdésre megint elkapott a sírás, de megköszörültem a torkomat és megpróbáltam legyőzni a benne lévő gombócot.
  - Igen, Anya. – hazudtam. Nem akarom, hogy aggódjon. Hogy még jobban meggyőzzem, egy mosolyt is erőltettem elkeseredett arcomra, de tudtam, hogy nem látja.
  - Oké, Édesem. Nagyon szeretlek. – hallottam, hogy mosolyog nekem.
  - Én is téged, Anya. Szia. – ezzel leraktam, majd újra útnak indultam. Útnak, a semmibe…
Már körülbelül egy órája sétálgathatok. Hajnali fél egy van, nekem meg sajog a lábam és a vállam is. Kicsit le kéne ülnöm pihenni, viszont itt nincs pad… Kit érdekel, leülök a földre.
  Le is ültem a kabátomra, és pár perc múlva egy fekete Mercedes állt meg előttem az úton. Kicsit kiegyenesedtem és próbáltam megnézni, hogy ki ül a kocsiban. Egyszercsak pattant a kocsi ajtaja mire kicsit ugrottam egyet és nagyot nyeltem. Az ajtó csak úgy kivágódott a helyéről, mire hátrébb csúsztam egy pár centit a kabátomon. Egy férfi lépett ki a kocsiból. A sötétben nem igazán láttam az arcát, csak azt, hogy a haja szőke.
  - Mit ücsörögsz te ott? Hé, minden rendben? – hallottam meg mély hangját. Nem mertem megszólalni. Mi van, ha ki akar rabolni? Vagy el akar rabolni? Vagy meg akar erőszakolni? Meglehet… - Bocs, de kérdeztem valamit. – nevetett.
  - Miért, mi mást csinálhatnék? – váltottam hirtelen komolyra, amin még én magam is meglepődtem, akárcsak ő.
  - Mi a neved? – lépett közelebb, majd leguggolt elém. Így már tisztán láttam az arcát. Hűha… Igazán helyes. És elég ismerős. De, hogy honnan…
  - Mi közöd hozzá? – álltam fel hirtelen.
  - Csak tudni akarom. – vont vállat vigyorogva.
  - Ki kell ábrándítsalak. De nem fogod… - fogtam meg bőröndömet, majd fel akartam venni a táskám, de ő gyorsabb volt. – Meg ne haragudj. – szólaltam meg, mire rám emelte kék szemeit. – De az az én táskám. – böktem a tárgyra.
  - Ha nem mondod, hülyén halok meg. – kacagott, majd kivette a kezemből a bőrönd húzókáját.  
  - Figyelj, te meg mit csinálsz? – néztem rá értetlenül.
  - Segítek neked. – kacsintott rám.
  - Ki mondta, hogy kell a segítséged?  - kaptam ki most én a kezéből a bőröndöt.
  - Nem kellett mondani. Sugárzik belőled. – vette ki ő.
  - Tudod mit? – ismételtem meg a mozdulatot. – Szállj csak vissza a puccos kocsidba engem pedig hagyj. Rendben? – vontam fel a szemöldököm. Válasz helyett csak megint elnevette magát majd a vállamról vette le a táskákat, amikkel odasétált a csomagtartójához, kinyitotta azt majd belerakta a táskáimat.
  - Tudod mit? – nézett rám gyönyörű szemeivel. – Szállj csak be a puccos kocsimba engem pedig hagyj segíteni. Rendben? – mosolygott rám kedvesen. Ez egy idegen. Nem szállhatok csak úgy be egy idegen kocsijába.
   - Nem is ismerlek. – ráztam kicsit a fejem.
  - Niall Horan. – nyújtotta a kezét. – 21 éves vagyok, Írországban születtem, Mullingarben, van egy bátyám, Greg, felesége Denise, akinek van egy fia, Theo. Theo 2 éves. Anyukám és Apukám elváltak amikor 7 éves voltam, de Apát választottam, így nála nőttem fel. 16 évesen jelentkeztem az X-faktorba, több-kevesebb sikerrel, e jobb is volt, mivel nem egyedül, hanem csapatban mentünk tovább, így megalakult a One… - kezdte el önéletrajzát.
  - Jó, nem kértem, hogy mondd el az életed. – nevettem. – Várj… One…? – néztem rá.
  - One direction. – mosolygott. – Ismered?
  - Igen. – mondtam.
  - És szereted a zenénket? – húzogatta a szemöldökét.
  - A húgom szereti. – nevettem.
  - Hány éves a húgod? – kacsintott.
  - 7 – kapott el megint a nevetés.
  - Ouh… - vágott elszontyolodott arcot. – Na, szállj be! – utasított, amit teljesítettem is. Bepakolta a cuccaimat, majd meglepődve látta, hogy elfoglaltam a helyet a volánnál.
  - Te meg mit művelsz? – támaszkodott a nyitott ablak fölé összeráncolt szemöldökkel.
  - Beültem a kocsiba, ahogy mondtad. – fogtam meg a kormányt, majd vállat vontam.
  - Igen, de én arra gondoltam, hogy a kocsi másik felébe szállj be. – mosolygott.
  - Hát én a kocsi ebbe az oldalába szálltam be. – biccentettem helyemre.
  - Vettem észre. – nevetett. – Átülnél? – vonta föl szemöldökét.
  - Még mit nem! Remekül vezetek. – simítottam végig a kormányon és büszkén húztam ki magam.
  - Aha, gondolom. – forgatta szemeit. – Na, ülj át! – nyitotta ki az ajtómat, de én azonnal visszacsuktam.
  - Nem, mondom, jól vezetek! Csak mondd merre kell menni, én pedig oda irányítom ezt a király járgányt. – néztem körbe a kocsiban.
  - Tetszik, mi? Van benne elég hely. – villantott elégedett vigyort felém, mire én egy „hülye vagy.” fejet villantottam őfelé.  
  - Na, jó átülök. – kászálódtam át az anyósülésre.
  - Köszönöm. – szállt be a volán mögé. Beindította a motort, majd el is indultunk.
Belegondoltam, hogy most mi is történt.
  - Miért segítesz nekem? – fordultam hirtelen felé a nagy csöndet megtörve.
  - Mert megsajnáltalak. – válaszolt rám sem nézve.
  - Nem is ismersz. – néztem ki az ablakon. Hatalmas épületek álltak ott, fénnyel felruházva és kocsik tömkelege haladt el mellettünk.
  - Nem kell, hogy ismerjelek. Ott ültél az utcán tök egyedül, egy csomó cuccal, ilyen lenge ruhában, ilyen hidegben. – mondta.
  - Először ülök be egy idegen kocsijába… kész agyrém. – nevettem kínomban. Azonban ő nem válaszolt erre a kijelentésemre. Oké…

Nagyon furán érzem magam. Itt ülök egy híresség kocsijában és fogalmam sincs, hogy hova tartunk. Jesszus, mi lesz ebből…

Prológus

Prológus

Fireproof




- Soha többé ne gyere a közelembe! – ordítottam Bathre aki csak mosolyogva figyelte kiborulásom.
- Ne légy már ilyen! – akart végigsimítani karomon, de ellöktem magamtól hideg kezét, mire kedves arckifejezése hirtelen váltott át dühössé és indulatossá. Mikor ezt észrevettem gyorsan, fújtatva fújtam ki a levegőt, majd bőröndöm húzójához nyúltam és kifelé kezdtem húzni azt. – Nem hagyhatsz itt! – rántott vissza hirtelen Bath.
  - Mondtam, hogy hagyj békén! – üvöltöttem rá, mire megszeppent és elengedte a karomat, majd hátrébb lépett egyet. Csak bámultunk egymás szemébe, mintha várnánk valamire. Mondjuk arra, hogy én kimenjek. Vagy arra, hogy megcsókoljuk egymást. Hogy valaki lépjen. De mi csak álltunk ott. Hirtelen a bőröndömre vezettem tekintetem, majd újra Bathre. Végül felvettem a földre ejtett táskáimat a vállamra, lassan megfordultam és kimentem az ajtón. Mikor becsuktam magam mögött az ajtót, elkapott a végtelen magány érzése…
Ez a nagy veszekedés. Jesszus... Mire jó mindig ez? Folyton csak veszekszünk. De ennek vége. Szakítottunk. Többé semmi küzönk sincs egymáshoz. Ennek az oka pedig az, hogy Bath egy agresszív ember akinek ha valami kicsit is nem tetszik máris átvált arra a személyiségre,hogy fizikailag is bántja az embereket. De mégis... szeretem. Nem tudom elképzelni, hogy nélküle éljem le az életem hátralévő részét. Bár nem voltam boldog vele, mindig azt éreztette velem, hogy nélküle sem lennék az, így ez az érzés bennem ragadt és bárhogyan is próbálom kinevelni magamból, egyszerűen nem megy.
Mit csinálok? Azonnal vissza kell mennem hozzá. Nélküle nagy semmi vagyok. Maga az üresség. Nincs lakásom. Nincs állásom. Nincs pénzem. Nem mehetek sehova. A barátaim másik államban vannak. Mindent és mindenkit ott hagytam Bath miatt. Most pedig mindenki miatt hagyom itt Bathet. Igen! Ezt fogom tenni! Hazamegyek.
A nevem Christine Elizabeth Taylor. 19 éves vagyok és Amerikában, Indiana Polisban élek már 2 éve Bathhel. Bath a barátom, már 5 éve. Igen, 14 éves voltam, amikor járni kezdtünk. Ő akkor 16 volt. Eredetileg Írországban születtem, Dublinban. Édesanyám és Édesapám is él még és rettenetesen szeretem Őket. Van egy bátyám, Jack és egy húgom Chloe.

Most pedig haza kell mennem és szembe néznem mindazzal, amit elkövettem.