2.fejezet. - "Lassan a nyakam köré fonta karjait. És én kiélveztem az utolsó pillanataimat vele."

"Lassan a nyakam köré fonta karjait. És én kiélveztem az utolsó pillanataimat vele." 

  - Itt vagyunk. – húzta be a kéziféket Niall, majd kikötötte magát és már szállt is ki a kocsiból. Én még mindig a hatalmas házat, nem, inkább villát bámultam a kocsiablakon keresztül, ami egyszerűen hatalmas volt. Nem származom valami gazdag családból és nem is vagyok hozzászokva az „ötcsillagos élethez.” – Nem jössz? – kukkantott be az ablakomon Niall, mire kicsit megijedtem. Kikötöttem magam és kikászálódtam én is a kocsiból. Niall már a bőröndömet vette ki a csomagtartóból, vállán pedig egy táska volt, rám hagyva egyet még a csomagtartóban. Zavartan mentem oda és vettem ki az utolsó táskát, majd Niall lecsukta a csomagtartó ajtaját és bezárta a kocsit.

   - Gyere! – mondta, majd elindult a ház felé. Kicsit még bámultam a házat, majd amikor észrevettem, hogy már kb. 10 méterrel le vagyok maradva tőle, futni kezdtem felé. Azonban a táska kicsit zavaró volt, ráadásul valamiben meg is botlottam, így a földre zúgtam.

  - Áu! – ültem fel a földön.

  - Jézusom, mi történt? – jött vissza Niall hozzám, majd leguggolt mellém. – Te komolyan ennyire béna vagy? – nézett fájós lábamra, majd elnevette magát.

  - Nem kell kinevetni jó? Kurva nehéz ez a táska. –ütöttem rá az említett tárgyra.

  - Persze. – állt fel, majd felvette az én táskámat is a szabad vállára. – Fogd a táskára. –nevetett. - Na, állj fel! – nyújtotta a kezét, amit egy kis habozás után el is fogadtam. – Nézz a lábad elé és gyere! – indult meg megint. Leporoltam a ruhámat, majd tettem, amit mondott.

Megálltunk az ajtó előtt, amikor leállított, mielőtt kinyitotta volna az ajtót.

  - Töröld le a lábad! – nézett a cipőmre.

  - Mi a baj vele? – vontam össze szemöldököm.

  - Koszos. – húzta fel egyik szemöldökét.

  - Mert a tied nem az. – vágtam gúnyos arcot. Mi ez, basszus ilyen kényes srácot még életemben nem láttam.

  - Pontosan. Csak… töröld le! – utasított. Ciccegtem egyet, majd miután letöröltem, széttártam a karjaimat, miszerint megfelel-e neki. – Most már jobban érzem magam. – mosolygott elégedetten, majd kinyitotta előttem az ajtót és betessékelt rajta. Kicsit tátva maradt a szám a látványtól. Ez aztán tud élni!

  - Te itt laksz? – fordultam körbe a házban, közben le sem vettem a szemem a csodálatos berendezésről.

  - Csak ideiglenesen. – válaszolta egyszerűen, miközben bezárta maga mögött az ajtót és letette az ajtó elé a táskáimat és a bőröndöt. – Na, gyere! Megmutatom a szobád. – indult meg az emeletre.

Ez a ház egyszerűen elképesztő! A szituációról pedig ne is beszéljünk. Egy idegen, vagyis… egy szupersztár befogadott az ötcsillagos villájába, pedig azt sem tudja, hogy ki vagyok és én sem tudom, hogy ő kicsoda. Soha nem találkoztunk. Vajon miért fogadott be? Jesszus, mennyi kérdés van most bennem. És egyikre sem tudom a választ. Mikor tudok hazamenni? El kéne mondanom neki, hogy nincs pénzem, de nagyon is haza akarok menni. Meddig tervez ellátni engem itt? A házában? Talán mondhatnám neki, hogy adhatna egy kis kölcsön pénzt arra, hogy hazamehessek, de ez mekkora udvariatlanság lenne! Erről szó sem lehet! Ez, hülye ötlet. De mégis… valahogy haza akarok jutni.

  - Na, jössz? – kukucskált vissza a lépcső tetejéről.

  - Aham. – mondtam, majd futni kezdtem a lépcső felé. Fellépkedtem a lépcsőfokokat, majd megálltam előtte, de ő csak bámult rám felvont szemöldökkel. – Mi az? – vontam össze a szemöldököm, mire ő egy féloldalas mosolyt villantott felém.

  - Ugyan, semmi. – cikázott tekintete két szemem közt, miközben kedves mosolyt küldött felém. Kezdtem kellemetlenül érezni magam, így sóhajtottam egyet és kikerülve őt mentem el mellette.

  - Ez lesz a szobám? – álltam meg az egyik előtt.

  - Nem, az Liam szobája. – mondta, majd megfogta a kezem és tovább kezdett húzni a folyosón. – Ez lesz a te szobád. – állított meg az egyik előtt. – Szerintem megtalálod a fürdőt, de ha kell valami, csak szólj. A folyosó legvégén van, az én zúgom. – fejezte be. – Nem vagy éhes? – mosolygott.

  - Nem. – ráztam a fejem, mire felvonta egyik szemöldökét. Ebben igazán profi! – Na, jó de… - nevettem kínomban.

  - Akkor gyere! Tudod… főzésben király vagyok. – nézett rám hátrafelé, miközben előtte kinyílt egy ajtó, amire az előbb azt mondta, hogy Liam szobája, így rendesen lefejelte a fából készült ajtót.

  - Bocs, tesó! Nem tudtam, hogy jössz. – kért bocsánatot Liam, majd mikor meglátott engem, csodálkozott egy kicsit. – Ó! Helló. – köszönt nekem mosolyogva, mire én egy zavart mosolyt küldtem felé.

  - Se gáz srácok, velem ne is törődjetek, csak mindjárt elvérzek. – fogta a fejét Niall.

  - Liam Payne vagyok. – nyújtotta felém a kezét Liam, amit elfogadtam.

  - Christine Elizabeth Taylor. – ráztam vele kezet.

  - Jobb lesz, ha ráveszem, hogy írja le. – nevetett.

  - Lopós… - kuncogtam a vállam felé hajolva, miközben még mindig ráztuk egymás kezét.

  - Hogy mi? – nevetett ő is.

  - Ezt Jack mondta Rosenak a Titanicban. – vontam fel a szemöldököm.

  - Igen, de azt hiszem akkor Rose véget akart vetni az életének. Jól gondolom, asszonyom? – kérdezte úgy, mint egy régies úriember, mire felnevettem.

  - Mindjárt én vetek véget az életemnek, ha nem ehetek. Megyünk enni, vagy sem? – nevetett a hátunk mögött Niall.

  - Menjünk. – adtam be a derekam, majd elengedtem Liam kezét. – Te nem jössz le? – néztem rá.

  - Mit eszünk? –kérdezte mosolyogva.

  - Te semmit. Majd mi. – kezdett el Niall lefelé húzni az emeletről. Nem értem mi ilyen sietős. Az oké, hogy éhes, de hogy ennyire…

  Lementünk az emeletről, majd én leültem a konyhapult mögé, miközben Niall nekikezdett egy tojásrántottának.

  - Azt hittem tojásrántottát csak reggeliként fogyasztják.  – csodálkoztam.

  - Ételként fogyasztják. – mondta morgolódva. Ez a hangnem nem tetszik.

  - Hm. – hümmögtem.

Pár perc múlva kész is volt a vacsoránk.

  - Kész! – mondta Niall, majd elém tette a tányért, én pedig neki is kezdtem.

Mikor mind a ketten megettük a részünket, Niall mosogatni kezdett, én pedig hátulról néztem és gondolkodtam kérdéseimen.

  - Mit akarsz tőlem? – kérdeztem.

  - Nem elraboltalak. – nevetett.

  - Tudom, de… akkor miért segítettél?

  - Hagytalak volna ott az utcán?  - emelte fel kicsit a hangját, majd felém fordult.

  - Akár. A legtöbb ember azt tette volna. – vontam meg a vállam.

  - Komolyan… ennyire hálátlan vagy? – csapott a combjaira.

  - Nem kértem, hogy segíts rajtam. – álltam fel.

  - Rendben, akkor menj vissza oda, ahonnan jöttél! – fordult vissza. Nem szóltam semmit, csak álltam ott. Mekkora hülye vagyok… Teljesen igaza van. Hálátlan és gyerekes vagyok. De már nem vonhatom vissza azt, amiket mondtam.

Elindultam az ajtó felé, elfordítottam a zárban lévő kulcsot, majd kinyitottam az ajtót. Megfogtam a cuccaimat majd visszanéztem Niallre, aki meg sem fordult, háttal állt nekem. Egy gyors mozdulattal becsuktam magam mögött az ajtót.

*Niall Horan szemszöge*

Talán kicsit túlzásba estem a „hálátlan vagy” kifejezéssel, de egyszerűen muszáj volt megkérdeznem. Makacs, mint az öszvér és semmit nem hajlandó megköszönni. Igyekszem minél segítőkészebb lenni, de ilyen hozzáállás mellet nagyon nehéz annak maradni. Mikor megláttam az úton ülve a fagyasztó hidegben, teljesen megsajnáltam. Először el akartam hajtani mellette, de végül a lelkiismeretem győzött és segítettem rajta. Amikor közelebb mentem hozzá egész ismerősnek tűnt. Mintha láttam volna már valahol. Csak fogalmam sincs, hogy hol…

  Miután kiviharzott a házamból – vagyis inkább én kergettem ki – lecsaptam a kezemből a konyharongyot a pultra, majd nekitámaszkodtam és lehajtott fejjel sóhajtoztam.

Egyszercsak hallottam, hogy nyílik ajtó. Idegesen kaptam fel fejem a zajra, mire Louis meglepődött tekintetével találtam szembe magam. Kikerekedett szemekkel állt az ajtó előtt.

  - Nem engem vártál? – vonta fel egyik szemöldökét.

  - Talált süllyedt. – csaptam a pultra, majd levetettem magam a kanapéra. Fogalmam sincs, hogy miért nem rohanok utána most azonnal, hisz ez a környék rettentően veszélyes, de egyszerűen elhidegültem a gondolattól, hogy segítsek neki. Azt mondta nincs szüksége a segítségemre, én pedig ezt tiszteletben tartom.

  - Hát? – ment be a konyhába. Egyszercsak zavartan rámutatott a mosogatókagylóra és kérdőn nézett rám. – Miért van két tányér a mosogatóban? – vonta fel a szemöldökét.

  - 2 személyre 2 tányér jár. Vagy csak simán falánk voltam. Döntsd el melyik verzió a tetszetősebb. – vágtam rá lazán.

  - Hűha. – sóhajtott, majd lehuppant mellém. – Ideges vagy. Mi van? – biccentett az állával.

  - Semmi. Majd elmesélem. Holnap. – álltam fel, majd fel akartam menni az emeletre.

  - Köze van a zavart csajhoz, aki előttem csörtetett ki a házadból? – kérdezte, mire megfagytam.

  - Merre tartott? – szaladtam vissza.

  - Nem tudom. Csak elindult valamerre. – kezdte el olvasgatni az asztalon lévő újságomat. Abban a pillanatban kaptam fel a kabátomat, majd kimentem a lakásból. Még hallottam, hogy Louis mondd valamit, de nem nagyon érdekelt. Hirtelen felkelt bennem az aggódás és a megbocsájtás.

***********************

  - Chris! – kiabáltam rémülten bele a sötét utcába. – Chris, merre vagy? - ezt nem hiszem el. Nyoma sincs… Mi van, ha történt vele valami? Azt sosem bocsájtanám meg magamnak.

Már vagy 3 órája járkálom az utcákat és ordítozom a nevét, de senki nem válaszol. Csak csodálkozó tekinteteket kapok vissza.

Nem tudom, hogy miért is történt ez az egész. Én csak segíteni akartam rajta. Meg persze… Okom is van rá. Hiszen Chris az én…

  - Niall? – szakította meg gondolkodásomat egy ártatlanul csengő hang. Hirtelen mozdulattal fordultam hátra és megkönnyebbültem sóhajtottam fel, amikor Christine kék – a sötétség miatt inkább feketés – szemeivel találtam szembe magam.

  - Christine! – szaladtam oda és kaptam karjaim közé. A dereka köré fontam karjaimat, majd elemeltem a földtől és megpördültem vele.

  - Niall, tegyél le! – szólt rám szigorúan. Tettem, amit kér, majd mélyen a szemébe néztem.

  - Merre voltál? – cikázott szemem az ő szemei közt.

  - Lényegtelen. A fontos, hogy most hova megyek. – sütötte le tekintetét a földre.

  - Haza. Gyere! – fogtam meg kezét, majd elkezdtem húzni.

  - Igen, Niall. Nagyon jól mondod. Haza megyek. – állt ellen.

  - De hisz’…  - akartam volna mondani, hogy egy fillérje sincs, aztán rájöttem; ez tapintatlanság.

  - Tudom, hogy semmim nincs. De kitaláltam valamit. Visszamegyek Bathhez. – lépett egyet hátra.

  - Bath? – vontam össze szemöldököm.

  - A fiúm… - mondta halkan.

  - A volt fiúd. – forgattam meg a szemeim.

  - Hagyjuk. Köszönök mindent, Niall. Tényleg. Nagyon hálás vagyok. De innentől egyedül is meg tudom oldani. – mosolygott, de láttam, hogy fél.

  - Nem vagyok benne biztos, hogy…

  - Én biztos vagyok benne. – vágott a szavamba türelmetlenül. – És ezt nekem kell eldöntenem.

 Közelebb lépett egyet, lassan a nyakam köré fonta kezeit és megölelt. Mélyen beszívtam nőies parfümjének illatát, aminek enyhén csokis illata volt. Nem akartam elengedni. De muszáj volt.

Lassan visszalépett, megfogta a bőröndje fogóját, rám mosolygott, majd megfordult. Felsóhajtott és elindult a másik irányba, mint amibe nekem kell hazamennem.